Múlt héten szépen hűlt az idő, szóval kedvezett a söröm érésének. Olyannyira, hogy ma le is palackoztam a főzetet. Születésnapomra lesz jó söröm. (Mai kóstolás alapján nagyon finom.) Ezen a hétvégén Zoé szombaton és vasárnap is előkészítőn volt. Azért ez fárasztó mindenkinek, nem is csináltunk semmi különöset. Tegnap őszi cipőket vettünk, és én bringáztam egy órát, ma viszont semmi nem történt. Szerencsére jövő héten így szabadok leszünk. Én mehetek 25 éves érettségi találkozóra, amihez nincs sok kedvem, de öt-tíz évente kibírható.
Da-damm.
Ha hihetünk az Időképnek akkor végre eljött a ködös, borús, esős, hűvös ősz.
Én nagyon reménykedem benne, mert ez azt is jelenit, hogy mostantól tudok saját sört főzni, és nem kell mások drága vackát innom, hanem ihatom a saját vackaimat, vagy talán nem is olyan vacakokat. Mert nosztalgiával emlékezem tavalyról a Bányász, a Hrabal és Crean söreimre.
A várható borúra tekintettel ma meg is főztem az idény első Bányász sörét, amit még a garázsba száműztem, mert a lakásban a hidegfront ellenére sincs elég hűvös. - Remélem jó lesz.
Ma megint volt Zoé felvételi előkészítőn, amire pénteken már nagyon készült, mert tök izgalmasak a feladatok, és szeretne olyan iskolába járni jövőre ahol nincsenek "magatartás zavaros" osztálytársak akik zavarják az órát, így alig lehet tanulni.
Én nagyon szurkolok neki.
A nagy kérdés, hogy a diszlexiás fiammal mi lesz.
Kicsit úgy érzem, hogy a jelenlegi oktatási helyzet a lányoknak kedvez legalábbis alsó, közép fokon...
Nem sok minden történt. A gyerekek suliba járnak, mi dolgozni. Nem akar szűnni a nyár. Olyannyira meleg van, hogy sört sem főzhetek. - Majd októberben...
Viszont végre megcsináltam a csabai képeket. Íme:
Egy csodálatos hétvégén vagyunk túl.
Tényleg, ilyen ritkán adatik meg egy életben. Nem, is az volt a fontos ami történt, hanem maga a helyzet.
Ott volt a családunk pontosan ötven évvel szüleim házassága után. Nem volt nagy csinnadatta, nem voltak kardos huszárok, de mindahányan ott voltunk akik ezen ötven év alatt A Nagy Családdá lettünk. Két ember szerelméből mivé fejlődik (?) sokasodik (?) az élet?
Igazuk van a zsidóknak, "aki egy embert megment az egész világot menti meg". Most láthatóvá lett két ember és ötven év mire képes.
Szavakkal nehezen elmondható.
Úr Isten! Bori mondott egy olyan köszöntőt, mely előtt csak a kalapomat tudom megemelni. Eddig is tudtam a keresztlányomról hogy felnőtt (csak rá kell nézni) és az is, hogy okos, de valahogy azzal a köszöntővel lett számomra végérvényesen a felnőtt Kenyeresek/Kempelenek/Palatínuszok/Szelesek tagjává. Mostantól nem tudok úgy rá tekinteni mint a húsz évvel fiatalabb unokahúgomra, hanem már ő is a hagyomány része, őrzője. Nem a legfiatalabb generáció tagja aki csak hallja, tanulja a hagyományt, hanem maga is megéli, átadja ezt. Jó lenne, ha megélhetném, hogy az én unokám is így szóljon egyszer az életemben.
Tényleg különleges hétvége volt.
Na félre a nagy szavakkal. Jöjjenek a szikár tények.
Csabára jól elkésve értünk le, mert volt egy baleset Szolnoknál.
A közös vacsora után megnéztük a belvárost, a Körös partot.
Szombaton felkerestük Apukám gyerekkorának, és a mi gyerekkorunk helyszíneit, majd átmentünk Gyulára ahol elsőre az
Almási kastélyt néztük meg, ami nem tűnt túl izgalmasnak - mivel minden kastély egyforma. Viszont ez
MÁS. Tényleg. Ilyen jó kiállítást/múzeumot még nem láttam. Ha Pesten lenne évi több millió látogatót fogadna és ódákat zengene róla a sajtó. Sajnos Gyulán van. Így alig látogatják, pedig jó fél napos programot ad bárkinek aki már tud olvasni...
Utána még megnéztük a százéves cukit és a várat is. A cukrászda jó, a vár a kastély után már inkább csak ciki, (pedig nélküle elmenne bárhol egy kisvárosban.)
A vacsora előtt kiderült, hogy épp aznap esküszik egy ifjú katona a hotelben ahol megszálltunk. Nővéremék hathatós segítségével, (bár nem ünnepeltük meg szüleim ötvenedik házassági évfordulóját), de Apukám mondhatott egy köszöntőt az ifjú párnak, mi pedig bezsebeltük az ingyen pálinkákat. És csodálkoztunk a sors kiszámíthatatlanságán.
A legnagyobb a hétvégén mégis Bori köszöntője volt, mert (mert bár nem tudom mit gondolnak a szüleim) a legfontosabbnak azt érzem, hogy egy unoka tudta legpontosabban megfogalmazni az életük elmúlt ötven évét. Márpedig mit kívánhatunk az élettől? Nem csak a génjeink hanem a szellemünk továbbadását is. Itt pedig megtörtént a csoda.
Bárcsak hasonlót megélhetnék...