Itt van a nyár utolsó napja.
Sajnos több mint egy hét eltelt az utolsó szabim óta és már nyomát sem érzem a pihenésnek.
Van egy durva ügyfelem, aki egyszerre akar megrendelő és vállalkozó oldali projektvezető is lenni ami nem túl szerencsés kombó, mivel így azt hiszi, hogy bármely ötletét az általa megadott határidőre teljesítjük. (Miért nem szül meg három nő egy gyereket három hónap alatt???) Szóval nem könnyű, de engem azért fizetnek, hogy terelgessem. Én meg most játszom a pásztorkutyát, mert ez jutott.
Szerencsére sokkal nagyobb és izgalmasabb feladat is becsúszott a héten, így legalább van remény a jobb munkákra is. Addig meg ugatok és várom a parancsokat.
Na mindegy, szót se róla, Ezek nem fontosak.
Viszont lett új szemüvege Zoénak amitől rettentően timis. (Nem tinis, timis. - Ez Kristóf elszólása volt, olyan mint a hor
morok amik benne buzognak. - Szintén Kristóf alkotás.)
Szóval Zoé timis, és Kristóf is kapott új szemüveget ami segít, hogy ne csússzanak szét a szemei ha fáradt. Így mindenki szemüveges a családban. - Viszont roppant jóképű is..
Holnap kezdődik az iskola, és pénteken megy a teljes család Csabára "még egyszer utoljára látni" honnan származott apukám.
Szüleim kicsit búcsúzósra veszik a figurát. Nyáron "elbúcsúztak a tengertől" most Békéscsabától - bár az ötvenedik házassági évfordulójukat "nem ünnepeljük" tudtommal. Persze lehet, hogy igazuk is van, mert bármikor beüthet a baj. Hetven felett már tényleg nem fontos húszéves kamatozó kincstárjegyekbe fektetni, de Dédi mellett felnőve én még ültetnék a helyükben egy diófát, hogy annak árnyékában gyönyörködjenek a dédunokákban...
Azért készülünk nagyon az együttlétre mert nincs jobb mikor minden generáció közösen bulizik, és magam is szeretnék egyszer ötven éves házassági évfordulót "nem ünnepelni" Csopakon. (Már csak 36 év van vissza...)
A múlt hetet hármasban és jobbára bringáink nyergében töltöttem a gyerekkel. Vasárnap M.P barátomnál kezdtünk aki kivitt vitorlázni a hajójával. Jó volt, de igazából ez egy életforma amit csinálni jó, de poggyászként három-négy órát eltölteni egy öt négyzetméteres ferde felületen sokkal kevésbé izgalmas. Persze ki mit szeret. Én bringázni, ő vitorlázni.
Másnap elindultunk a Sobri Jóska kalandparkba. Első nehezítés, hogy Veszprém és Márkó között nincs más út csak a kétszer két sávos nyolcas ahol nem csak tilos, de lehetetlen is kerekezni. Így egy korábban felderített, nem túl jó földúton jutottunk el a faluba. Utána már könnyebb volt az utunk. Bánd, Herend, Szentgál pár kilométerekre volt egymástól és bár Városlődig volt egy hosszabb emelkedő, de onnan már csak le kellett gurulni a kalandparkba.
Hétfőn, kedden sokat kalandoztunk. Mászkáltunk az akadálypályákon, ahol Zoés és Kristóf jól összeütközött egy csúszás során, leugrottunk 12m magasból, boboztunk, vizibicikliztünk, a gyerekek lézer harcoltak és a vízi akadálypályát is többször teljesítették (bár nem úszták meg szárazon). Első este pompás pizzákat ettünk, második este sajnos pont a konyha zárását követően értünk a pizza szigetre így csak borzalmas készételeket tudtunk fogyasztani a kalandpark "éttermében". Mindkét nap esett jócskán, de ez a kedvünket nem szegte, csak másnap okozott gondot, mikor Ajka felé egy erdei úton akartunk eljutni (a nyolcas helyett). Hihetetlen sárosak lettek a cangák és mi is. Öt kilométert két óra alatt tettünk meg, sokszor bokáig dagonyázva a dzsuvában. Mondtam is a gyerekeknek, hogy jól becsüljék meg ezt az élményt, mert máskor, másutt biztos nem engedném, hogy ezt műveljék magukkal és a drótszamarakkal. Viszont ott nem volt választásunk, el kellett jutnunk Ajkára, ahol a főutcán kezdtük letakarítani a több kiló sarat magunkról a gépekről, ezzel jogos megrökönyödést keltve a kisváros lakóiban.
Ajkáról Úrkútra vezetett az utunk, ahol valahogy elkerülte a tervezés során a figyelmemet a két pont közötti kétszáz méteres szintkülönbség. Végig azt hittem, hogy a következő kanyarnál már végre lejteni fog az út, és ezzel álltattam a gyerekeket is. Bevallom jelentősen erodálódott a szavahihetőségem mire Úrkúton megálltunk a boltnál. A teljes összeomlást csak sok csokival, gumicukorral és cukros üdítővel sikerült elhárítani. Onnan már "szinte csak" lefele vezetett az utunk, bár volt egy pont ahonnan pompás, (közeli) rálátásunk adódott a Kab-hegyre ami alig magasodott felénk. Később azért láttuk jóval lejjebbről is szerencsére. Este a nagyvázsonyi Kinizsi vár tőszomszédságában szálltunk meg a turistaszállón, ami nem volt túl lakájos, de tiszta és olcsó. Vacsorára sikerült letolnunk egy kétszemélyes bőségtálat, majd még fejenként egy-egy palacsintát, és fél kilenckor már mindenki aludt.
Csütörtökön Csopakra gurultunk le ahol a délutánt a strandon az estét a falusi vigasságon töltöttük. Jól le is késtük a másnapi reggelit amire nyolc és kilenc között kellett volna megjelennünk. Emiatt a strandolást is kihagytuk és elindultunk vissza Veszprémbe Almádin át, ahol még ettünk egy-egy túrazáró cigánypecsenyét, hogy legyen erőnk feltekerni az emelkedőn.
A tavalyi három nap után ez a hat nap nagyon jó volt, és remélem még sokszor tudunk ilyen túrát tenni a gyerekekkel.
Egy hét munka nagyjából elegendő is volt, hogy eltörölje az elmúlt két hét lelki nyugalmát. Azért ez sajnálatos. Azt hittem a pihenés tovább kitart, de ma estére már nyoma sincs. Még szerencse, hogy hétfőn megyek a két gyerekemmel bringázni. Talán az még ad plusz pár napot, bár akkor már el fognak érni telefonon és emailben. Utána viszont nincs mese már csak a (dolgos) hétköznapok maradnak...
Hát nem viszem túlzásba a blogolást az biztos. Mondjuk tizenöt év után már nem is csoda, de azért amikor van mit, leírom.
Szóval majd egy hónapja nem jelentkeztem. Ezalatt kitaláltuk Hitvesemmel, hogy októberben együtt ünnepeljük a születésnapunkat Izlandon. Mindkettőnknek régi álma a sziget felkeresése, de eddig szinte elérhetetlenül messze volt a fapadosok nélkül. Most adódott lehetőség, hogy öt napot ott töltsünk. Már van szállásunk, autónk, repjegyünk. Így csak a bakancs és síkabát kell, hogy felfedezzük az északi ősz szépségeit.
A hirtelen felbuzdulásra megszervezett utazáson túl persze voltunk a majd egy éve lefixált nyári kempingezésen Trogirban. Az első héten csak négyesben, a másodikon viszont szüleimmel, nővéremékkel kiegészült teljes családdal. Jó volt. Én szokásomhoz híven a függőágyban heverve kiolvastam öt-hat könyvet, ugrottam több száz fejest a gyerekekkel - akik teljes vízbiztonságot szereztek - Hitvesem csak a második héten döbbent rá, hogy közel tíz napja nem járt az agya sem angolon, sem buddhizmuson, csak bámulta a tengert békésen. Zoé teljesen elmerült az angol/német nyelvű gyerekprogramokban, és még Kristóf is tudott időnként wi-fi jelet fogni. Ezeken túl, unóztunk, dominóztunk, grilleztünk sokat, volt Nagy Közös Tengeri Herkentyű Vacsora. Szóval mindenki megtalálta a saját örömét.
Utólag bánom, hogy nem vittem a nagy gépemet, mert bár készítettünk Zoéval felváltva pár fényképet - és a naggyal sem lőttem volna többet - de ezek valahogy nem az igaziak. Zajosabbak, fókuszálatlanabbak, rondák. Igazán jó képekhez még mindig a tükör kell a hatalmas érzékelővel...
Remélem sógorom, apukám jobb képeket lőnek, és kapok belőlük párat...
